Az első két hónap végtörlesztési adatai szerint közel százmilliárd forinttal sétálhatott el nem egészen 55 ezer honfitársunk. Közülük 93 százalék azoknak az aránya, akik szépen egy összegben, „zsebből” letették devizahitelükért a kormány kegyéből a valós értékénél 27 százalékkal kisebb összeget.

Mielőtt még viszketne valakinek az ujja, hogy bebillentyűzze: micsoda demagóg is, aki ezt a posztot írta, több dolgot szeretnék előrebocsátani. Először is: ha lett volna devizahitelem, magam is rohanok, hogy ilyen remek feltételekkel megszabaduljak tőle. Mert hülye azért nem vagyok! Mint ebből is kitűnhet, senkit nem ítélek el, aki ugyanígy tett.

Ugye, senki sem gondolja viszont, hogy ezért a számlát ne fizetnénk mindannyian meg. És nem csak úgy, ahogy a Fidesz egyik (nem is akármelyik) képviselője indítványozta: kivetett teherként. (Azóta kiderült, hogy ezt nem is úgy gondolta, a frakció pedig egyébként sem ért egyet… ) Amúgy mindegy is, minek nevezzük, szívni mindenki (vagy majdnem mindenki) fog.

Engem azonban leginkább nem is ez bosszant (minden kormányunk minden balfogása a mi hátunkon csattan). Annyira dühít, hogy nem is szeretek belegondolni abba, ennyiért mi minden, valóban az ország érdekét szolgáló lépést lehetett volna tenni. Csak a devizahiteleseknél maradva: ha a kormányzat inkább – éppen a gazdaságpolitikai varázslatok következtében – munkanélküliekké válóknak, a szabályozással hitelképtelenné tetteknek segít, akkor a bankrendszer szintén veszít, de másik oldalon nyer is. A hitelállomány ugyanis ebben az esetben javult volna. Ezzel szemben most eltűnnek a korábban jó adósok, maradnak viszont a problémásabbak. Ezt pedig azok érzik majd igen erőteljesen, akik esetleg hitelfelvételre szánnák el magukat.

A bankos csomag, ami állítólag már valóban a bajban levőknek próbálna kitalálni valamit, egyre késik. Az a kormányzat, amelyik olyan ripsz-ropsz módon képes jogszabályokat alkotni, hogy tán még maga sem tudja mázsányi módosítói között kiismerni magát, most hosszan üldögél a bankszövetségi előterjesztésen. Értem én, azoknak, akik abban hisznek, hogy az ország csak a tehetősebbek helyzetbe hozása révén virágozhat fel, feladja a leckét, amikor a némább tömegeknek kellene segíteni. Valószínűleg nincs egyetlen haver, jóbarát, rokon vagy szomszéd, aki ilyen helyzetbe került volna.  Meg különben is (hogy egy fideszes prominens szavait idézzem) „akinek nincs semmije, az annyit is ér”.

Na, látom, már megint megkapom a demagóg cimkét. Pedig a józan gazdaságpolitika tudja, a növekedéshez nem elég a felső rétegekre alapozni. Persze ez nyilván nem más, mint egy újabb ortodox nézet.