Folyamatosan emelik a bankok a devizahitelek kamatát. A válság kitörése óta az árfolyamok elszállása mellett újabb és újabb kamatemeléssel kénytelenek szembenézni az adósok. Pedig annak idején a devizahitel jó döntésnek tűnt. A kockázatokról a bankok hallgattak, a szerződések egyoldalúak voltak. 

Az AXA május elsejétől 1,15 százalékponttal emelte az általa korábban folyósított devizahitelek kamatát. Egyes kölcsönöknél az emelés ennél valamivel alacsonyabb mértékű volt. Az MKB május 7-étől lép. Az alacsonyabb összegű, egyéves kamatperiódusú svájci frank kölcsönök kamata ezután 8,3 százalékra, az eurónál ez 9,7 százalékra rúg. A Budapest Banknál a 2010 előtt felvett frankhitelek már április közepén drágultak, átlagosan egy egész százalékponttal (akadt ennél csekélyebb, de nagyobb változás is). Az FHB június 18-ától a devizahitelek (euró és svájci frank egyaránt) kamatát 0,5 százalékponttal emeli.

A válság kitörése óta nemcsak az árfolyamok elszállásával kellett szembenéznie az adósoknak, hanem a folyamatos kamatemelésekkel is. Míg 7-8 évvel ezelőtt kevesebb, mint 6 százalék volt egy svájci frank alapú lakáshitel kamata és kezelési költsége együttesen, addig ez mára 9 százalék környékére nőtt. Az euró alapú hiteleknél 7 százalék környékéről emelkedett 9-10 százalék környékére. Persze találhatunk ennél még drágább kölcsönöket is, hiszen a bankok megtehették, hogy olyan mértékben változtatták a hitelek árát, ahogy nem szégyellték.

Meg lehet érte kövezni, de én személy szerint nem tartottam nemhogy törvénysértőnek, de etikátlannak sem azt, hogy a bankok a deviza alapú lakáshiteleknél vételi és eladási árfolyamot alkalmaztak. Ez benne volt a szerződésben, amikor az ügyfelek aláírták, így előre tudni lehetett, hogy ezen a bank nyerészkedik. (Lásd OTP ítélet.) Az persze már más kérdés, hogy a vételi és eladási árfolyam közötti rést (marzsot) kényük-kedvük szerint szélesíthették, és a már bankhoz kötött adós csak a bank jóindulatában bízhatott, és abban, hogy az nem lesz túl mohó. Mert ugyanakkora hitel esetében többszörös volt a különbség abban, hogy mennyit keresett az árfolyam-különbözeten egy-egy bank. A hitel törlesztésekor már monopolhelyzetben volt a pénzintézet (jellemzően nem lehetett devizában törleszteni), az ügyfélnek nála kellett átváltani a forintját. Ha pedig profitnövelés céljából, egyoldalúan szélesítette a marzsot, akkor ez már erőfölénnyel való visszaélés, és ezen nyugodtan találhatott volna fogást a GVH (Gazdasági Versenyhivatal) és a PSZÁF is.

Ami nálam kiverte a biztosítékot – és nem most, hanem már 2004-ben, a devizahitelezés felfutásának elindulásakor – az volt, hogy a feltételeket a bankok úgy változtathatták, ahogy akarták. Egyoldalúan. Kötöttségek nélkül. Idézem egy akkori cikkemből az egyik bankvezért: „Vállalati ügyfeleimnek nem tudnék ilyen hitelt értékesíteni”

Ezzel azonban hajdanán senki nem kezdett semmit sem.

 

(A devizahitelekkel nyakunkba szakadt gondok és felelősség kérdésének boncolgatását a későbbiekben még folytatjuk.)

Lovas Judit