A pénzügyi ombudsmannak a devizahitelesek indulatait a kormányról a bankokra kell irányítania. Feladata nem nehéz, kitaposott úton jár. Az ócska forgatókönyvben mindenki eljátssza a szerepét, sőt a bankoknak Oscar jár: jól adják a főgonoszt. A drámát az teszi valóságossá, hogy többen bele is döglenek.

A pénzügyi ombudsman egy hét alatt megoldaná a devizahitelesek problémáját – legalábbis ezt hangoztatja. Állítólag ehhez plusz forrás sem kell. A részletekről nem árult el még semmit, főjön mindenki a levében. Engem persze majd elepeszt a szakmai kíváncsiság, hiszen a válsággal megkapott, alig 4,5 éve létező és egyre dagadó problémára eddig csak részmegoldások születtek.

A lassan három éve regnáló kormányzat csak rontott a helyzeten, hiszen esze ágában sem volt a valóban rászorultakon segíteni. (Mielőtt egymásnak esik devizahiteles és nem devizahiteles, vegyünk egy mély lélegzetet, lépjünk kicsit hátra a történettől és – a benne szereplőknek nyilván nagyon nehéz – próbáljuk meg kívülről szemlélni. A „ki a hibás és ki nem” kérdésről korábban itt írtunk. Szerintünk a felelősség közös.)

A kormány eddig több százmilliárdot tapsolt el a végtörlesztéssel. Ennek legnagyobb részét a bankok kontójára tette, hiszen 370 milliárd forint volt a bankok árfolyamvesztesége. A végtörlesztés veszteségének harmadát leírhatták a bankadóból, amivel nem teljes egészében tudtak élni. Amit viszont leírtak, az hiányzott a költségvetésből, tehát mind fizettük, azaz az összes magyar állampolgár. Mindezt azért, mert a parlamentben a kedves pártkatonáknak nem tetszett a megemelkedett törlesztőrészlet. A vagyonosok jól jártak, aki viszont forinthitellel váltotta ki, az 18-20 százalékos kamatot fizethet.

Nem kapott viszont segítséget az a bedőlt hiteles, akinek a tartozása ma jóval meghaladja a lakásának értékét, így ha el is adná az ingatlant, esélye sincs az újrakezdésre, mert milliós adóssága maradna fent. Ezért nem éltek sokan a forintosítással sem. Itt van tehát közel 200 ezer bedőlt lakáshiteles, aki nem kapott valós segítséget.

A bank nem jótékonysági intézmény, tehát magától nem fogja felszabadítani a túszul ejtett adósokat. Ehhez kéne egy komplex megoldás, a probléma valós kezelése. Csakhogy volt már a bankszövetségnek korábban egy – ma már egyre jobbnak tűnő – megoldásjavaslata 2010 tavaszán. Az általuk javasolt eszközkezelő persze nem hasonlít a semmire sem jó, a kormány által felépítetthez. A bankok szemszögéből a mérleg most úgy néz ki, hogy a javaslatukat kidobták, a rossz portfólió bennragadt náluk, viszont kifizettettek velük alsó hangon 300 milliárdot, plusz bankadót. Ja, és amit a kormány eddig megállapodás címén velük kötött, azt nem tartotta be.

Ennyi a kicsit hosszúra sikeredett bevezető a pocsék drámához, amit a szemünk előtt játszanak. A kormánynak valamit kezdenie kellene az elkeseredett, felbőszült tömeggel. Egy év múlva választás, megoldás semmi, ez a tömeg ellene fog fordulni. Ezért van tehát a pénzügyi ombudsman, szerepe annyi, hogy az indulatokat a bankokra terelje. Mondhat bármit, a jogszabályok – és a józan ész – nem kötik a kezét. Kitalálhat akármit, amire a bankok úgyis nemet mondanak majd.

A kormány felteheti a kezét, hogy „kérem, a pénzügyi ombudsman független, nem én támadom a bankokat.” Mondhatja, hogy a megoldásokat segíti, de sajnos a francos törvények megkötik a kezét. A bankok pedig nem hibáztathatják a kormányt, hogy ismét megszegi az ígéretét, hiszen a javaslatok az ombudsmantól jönnek. Viszont a bankok nemet mondanak majd a javaslatra, remekelnek a főgonosz szerepében. Talán időnként egy kicsit túlspilázzák a szerepüket, amikor bicskanyitogató stílusú közleményben adják a világ tudtára, hogy szerintük kezdődjenek csak a kilakoltatások. Valójában ezzel a kormánynak üzennék, hogy nem, és a megállapodás szerint hagyja őket békén. (A marhák a színfalak mögött is megbeszélhették volna az illetékesekkel, de tény, hogy ezzel a lépéssel még hitelesebbek a szerepükben.) Miközben tehát folynak valamiféle tárgyalások arról, hogy a bankok segítsenek már a gazdasági növekedés beindításában némi adókönnyítésért cserébe, látszólag ez a csúnya devizahiteles probléma nem terheli meg az egyeztetéseket. (Hisz lám, a vita a pénzügyi ombudsmannal van.)

És itt vannak a devizahiteles tömegek, akikkel végigjátszatják ezt a drámát. Akiknek az életét tönkreteszi a munkanélküliség, a kilátástalanság, a reménytelenség. (Még csak devizahitelesnek sem kell lenni ma ebben az országban ahhoz, hogy ilyen helyzetbe kerüljön valaki.) Velük, az ő életükkel szórakoznak. Nekik ígérgetnek megoldásokat, hogy aztán csalódjanak. És jönnek az (ál)civil szervezetek, amelyek néhány tízezerért megoldásokat ígérnek, keselyűként lecsapó ügyvédek, akik azt javasolják, hogy a devizahitelesek fejezzék be a törlesztést, és inkább nekik fizessenek. De adnak-e a megoldást? Aligha. Pénzt bezzeg kihúznak a végtelenül elkeseredett emberekből.

Hogy hova fut ki a dráma? Nem tudom. Folynak a bírósági perek, és meg kell várni, hogy mit mond az Európai Bíróság. Lehet valamit remélni a jogi úttól, de nem biztos, hogy például a szerződések érvénytelenségével jól járnak a devizahitelesek. Ha nem muszáj, addig nem is érdemes perelni, amíg nincs iránymutatás, vagy a Kúria nem dönt. Hiszen fölösleges kiadni egy csomó pénzt, amit el is veszíthetnek. (Persze akinél elindul a végrehajtás, az kénytelen a jogi utat választani.) Ha kedvező lesz a döntés, akkor érdemes lesz bírósághoz fordulni. Ha pedig kedvezőtlen lesz az adósoknak, akkor keresni kell más megoldást.

Nem hiszem, hogy a bankok – bármennyire is szeretnék –megúszhatnák a probléma megoldását további pénzkiadás nélkül. Nonszensz ugyanis, hogy esélye se legyen az adósnak az újrakezdéshez, és az ingatlan elvesztése után még milliókkal tartozzon. – Bezzeg a végtörlesztés árából ez megoldható lett volna! – A kormány szemmel láthatóan semmit nem tenne az ügyben, teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt. Csak egyre vigyáz, a sz*r ne az ő fejére hulljon. És a megoldás? Ilyen szereplőkkel? Egyelőre aligha.