Sokan úgy képzelik el a bankot: egy nagy ház, ahol a pincében halomban áll a pénz. A bankárok meg, ha jó kedvük van, adnak annak, aki kér belőle, ha éppen rosszul aludtak, nem adnak…

A Raiffeisen állítólag már keresi a kifelé vezető utat, és egy kolléga bennfentes híre szerint az egyik bank hat, egy másik 18 hónap után dönt arról, marad-e Magyarországon.  Az UniCreditet is hírbe hozták a kivonulással, de ők gyorsan cáfolták ezt a feltételezést.

Ha így megy tovább (hiába küldik őket, csak nem „húznak” el innen a külföldi bankok), nem tud villámgyorsan megvalósulni a nagy álom: ötven százalékban (sőt, több!) hazai tulajdonban legyen a bankrendszer.

Pedig ez biztosan nagyon jó lenne nekünk. Nincs is jobb egy hazai tulajdonban levő bankrendszernél.

Kérdés már csak az, honnan lesz benne pénz?

Gazdaságtörténeti közhely, hogy Magyarország mindig külföldi tőkére szorult. Így volt ez a monarchia idején, így volt a húszas-harmincas években, így volt a rendszerváltás óta. De még az államgazdaság idején is vettünk fel hiteleket (aminek az elterjedt vélekedés ellenére nagy részét nem fogyasztásra, hanem beruházásra fordították, más kérdés, hogy milyen hatékonysággal), és még akkor is folyamatos erőforráshiánnyal küszködött az ország.

A számok egyértelműen mutatják a helyzetet. A magyar nagybankok forrásainak az évezredforduló idején nem kevesebb, mint 26-30 százaléka volt devizaforrás. Ez 2008-ra, a válság kirobbanására elérte, sőt meg is haladta a 40 százalékot. A válság következtében aztán kicsit esett, 2012-ben mintegy 34 százalék volt. A gyors növekedés csak részben a lakossági devizahitelek robbanásának volt köszönhető, részesedtek benne a vállalkozások, de – mivel a bankok jócskán vettek államkötvényeket is – még az államháztartás is.

Sokan még ma is úgy képzelik el a bankot: egy nagy ház, ahol a pincében halomban áll a pénz. A bankárok meg, ha jó kedvük van, adnak annak, aki kér belőle, ha éppen rosszul aludtak, nem adnak.  Pedig a bank csak azt a pénzt adja tovább, amit mások odaadnak neki (betét). S ha itthon az állam is kivesz, a vállalkozások is kivesznek, a lakosság is kivesz (vagy nem tesz be eleget), nincs hova nyúlnia. Csak külföldről pótolhatja a hiányt. Jórészt (most éppen mintegy 34 százalék részt) német, olasz, amerikai, s nem utolsósorban kínai, arab és még ki tudja, miféle betétesek kölcsönére támaszkodva épülnek itthon a házak, fejlődik az infrastruktúra, üzemelnek a vállalkozások. Nincs ezzel baj, egy felzárkózó gazdaság csak ilyen forrásokkal gyorsíthatja (amikor éppen gyorsítja) a felzárkózását.

Le lehet erről lemondani. Lehet nemzeti szalaggal körülkötni a bankjainkat, akár masnit is lehet kötni rájuk. Csak azt nem tudni, a harminc évvel ezelőtti kabarétréfában elhangzott kérdésre mi lesz a válasz: de mibül lesz a lószerszám?

Lenkei Gábor

A versenyhivatali gigabírság is elég elgondolkodtató lehet, hogy a vágyott cél elérése után mire is számíthatnának az ügyfelek. A kormányon levők szívének kedvesebb bank ugyanis valahogy megúszta az egészet, annak ellenére, hogy nem bánt éppen kesztyűs kézzel a hozzá fordult végtörlesztőkkel.